Keresztszemes - idill

Este van. Békés, csendes este. A család többi tagja már alszik, csak én böködök. A cserépkályha már nem pattog, csendesen ontja a langymeleget mellettem. Szól a Bartók rádió, ég egy illatmécses. Az egyetlen lámpa pont a kezeimre veti kicsi fényét.

Az ölemben egy kép formálódik. Kisgyerekek mennek a tengerpartra. Ahogy egy-egy újabb kicsit elkezdek, rögtön tudom a nevüket is. Nancy, Billy, Henry. Ahogy a ruhájuk redőzik, érzem a szél finom lehelletét az arcomon. Emlékek kavarognak a fejemben. Egyszer jártam az északi tenger partján, Dániában. Ott voltak hasonló dűnék.

Gyerekkori olvasmányélmények, hangulatok, érzések kergetőznek bennem. A tű közben rendületlenül jár. Mellettem papír, ceruza, ha véletlenül napi teendő is betévedne a gondolatok közé, felírhassam.

A játékok. Egy lapát, sárkány. Ennyi is elég a boldogsághoz.

Most az uzsonnás kosárka következik. Vajon mit vihettek magukkal abban a korban? Megcsap a frissen sült kenyér illata.
(Sípol a kenyérsütő, kisült a másnapi reggelink. Mehetek végre aludni.)

Szeretem az ilyen békés, meghitt, csendes estéket. A világ elrendeződik, helyreáll bennem. Kisimulnak a dolgok, megoldhatóvá válnak a teendők.
A vége felé a rádióban a Danubia zenekar játszik. Csak nem Violini szolgáltatja nekem az aláfestő zenét? Érdekes így varrni, hogy egy virtuális ismerős majdnem valóságossá válik mellettem.
A végén bemondják, hogy ez év májusi a felvétel. Valószínűleg ő éppen nem játszott. Kár.

(a bejegyzés már vagy két hete várta a sorát a piszkozatok között, de mostanra lett fotó is hozzá...)